1%

Támogasd az Ébredések munkáját adód egy százalékával! Adószám: 19673374-1-42Bankszámlaszám: CIB Bank Rt. 11100104-19673374-10000001

Posted by Ébredések Alapítvány on 2015. május 18.

Mérey Zsolt: A segítő változó identitása

1. Összefoglalás

Hozzászólásomban szeretném bemutatni, hogyan válhat a hozzátartozóból segítő. Miként szembesül a segítő a hanghalló önsegítő csoportban először a felhasználók fő gondjával, a hanghallással és a megbélyegzéssel, majd a felhasználók világával, további gondjaival. Miként változik meg a segítő identitása, önazonosságtudata ezeknek a tényeknek és kérdéseknek a továbbgondolása során, majd hogyan folyik a segítő tevékenységgel párhuzamosan a segítő saját felépülési folyamata, s végül hogy jut el a segítő a segítés mélyebb értelmének megértéséhez.

Az általam bemutatni kívánt és átlagosnak tekinthető segítő hozzátartozóját kísérő szakértőből vált segítővé. Segítő tevékenysége 21 évi egyhelyben topogás, „forgó ajtó” után akkor kezdődött, amikor családja rátalált a közösségi ellátásra. Ekkor találkozott a segítő először a felépülés elvvel, azzal, hogy lehetséges a felépülés, lehet érte tenni, fel lehet épülni.

A következő lépés a hanghalló módszer megismerése volt. Ez a módszer új eszközt kínál a hangjelenségek kezelésére. A hanghalló módszer szerint a hangjelenség, legyen az pozitív vagy negatív, mindig segít, mindig a felépülés irányába mutat: szimbolikus formában közölt üzenete arra buzdít, hogy a hanghalló személy a hangjával való viszony megváltoztatásával, a hangjával való tárgyalás útján oldja meg a saját maga előtt is titkolt problémáit, alakítsa jellemét és életvitelét úgy, hogy saját lábára tudjon állni. A hanghalló módszer egyik leghatékonyabb alkalmazási formája az önsegítő csoport. A segítő egy hanghalló önsegítő csoport vezetésével kapcsolódott be a segítő munkába.

2. Szembesülés a felhasználók fő gondjával, a hanghallással és a megbélyegzéssel

A csoport megindulásakor megtörténik az első szembesülés a felhasználók fő gondjával: a félelmet keltő, zaklató, becsmérlő, utasító, néha tanácsoló hanghallással, melytől a hanghallók minden áron szeretnének megszabadulni, első reakcióként igyekeznek elfojtani, visszautasítani, elküldeni.

A segítő a hanghalló módszer segítségével megteszi az első „tűzoltó” lépéseket. Az öngyilkossági késztetések és hasonló utasítások felbukkanásakor a felépülés-történetekre hivatkozva tisztázza, hogy az „Öld meg magad”, „Öld meg anyádat” és hasonló utasításokat nem szabad szó szerint venni és követni, mert ezeket az utasításokat szimbolikusan kell érteni. Azt jelentik, hogy a hanghallónak változtatnia kell, meg kell oldania a saját magával vagy az anyjával kapcsolatos problémáját.

A segítő ezzel párhuzamosan közvetíti a hanghalló módszer felfogását a hanghallással kapcsolatban, amennyiben azt nem tekinti betegség tünetének, hanem adottságnak, az érzékelés egy különleges formájának. A csoport az általánosan elterjedt, stigmatizáló és önstigmatizáló diagnózisokkal párhuzamosan kialakítja saját értelmezését a hanghallók helyzetéről, melyet gondok által okozott, átmenetileg megváltozott állapotnak /betűszóval GOÁMÁ-nak/ ír le.

Az első találkozásokat követően a csoporttagokban pislákolni kezd a módszerbe vetett bizalom, és ez az állapotukban is pozitív változásokat hoz.

A segítő tevékenységnek ebben a szakaszában egy máshol már bevált módszert alkalmaz, önazonosságtudata, identitása nem változott. 

3. Szembesülés a felhasználók világával, további gondjaival.

A hanghalló módszer további lépéseiként a hanghallók feltérképezik hangjaikat, feltárják azok történetét, mondanivalóját és megpróbálják mindezt kapcsolatba hozni életeseményeikkel. A csoport tagjai általában 1-1 fő problémát jelölnek meg, mely lehet saját megmagyarázhatatlan betegség, anya, nagyszülő betegsége, apa, nagyapa kedvenc háziállat halála, összetűzés az apával, munka elvesztése, érzelmi megnyilatkozás tilalma, társkeresés, párkapcsolati csalódás, helyünk keresése a világban stb. 

A segítő szembesül a felhasználók konkrét gondjaival: pl. az anyuka estére nagyon ideges totyogó korú kisgyerekével, durván beszél vele, rángatja. A segítő a felvetett gonddal való azonosulás során  felidézi saját tapasztalatait: vele is előfordult, hogy türelmetlenül bánt hasonló korú kisfiával és olyankor milyen dühbe tudott jönni. Később az esetet tovább gondolva világossá válik előtte a családi minta folytonosságának jelentősége, ahogy erről Alice Miller ír a „Kezdetben volt a nevelés című könyvében: „Ha nem élhettük át tudatosan, és nem dolgoztuk fel, ahogy gyermekkorunkban megtagadták tőlünk a respektust, akkor ugyanezt tovább fogjuk adni. A gyermeki fejlődésről való pusztán intellektuális tudásunk nem óv meg a bosszúság és düh érzésétől, ha a gyermek viselkedése nem felel meg elvárásainknak és szükségleteinknek, nem beszélve arról, ha elhárító mechanizmusainkat fenyegeti….” Hol kezdődött a lánc és hogy lehet ezt megszakítani?

Egy másik, az iskolai csúfolódásról szóló történet kapcsán a segítő felidézi saját középiskolai emlékeit, amikor a külvárosból a belvárosi középiskolába kerülve hiányos angol előképzettsége miatt az osztály egyik bántalmazó klikkjének célpontjává vált, ami képtelenné tette az angol órákon való megnyilatkozásra. És mindez négy évig tartott! Később az esetet tovább gondolva a segítő próbál választ találni arra, hogy otthon miért titkolta el ezt a folyamatos, kínzó gondját, miért ítélte úgy meg, hogy ezt a gondját saját magának kéne megoldania, miért gondolta, hogy nem szabad ezzel a szüleit terhelnie, akiknek amúgy is elég gondjuk van. Hogy lehet az, hogy a szülei ezt a gondját nem vették észre? Lehet-e ez az érzelmi elhagyatottság jele?

A csoport találkozásai alkalmával, valamint a felépülés-történetek tanulmányozásakor feltárul a  gondok teljes skálája. A bántalmazó férj közveszélyes őrültté nyilváníttatja az elvált feleségét, az alkoholista idős apa veri a felnőtt lányát, egy másik hasonló apa a felnőtt fiát. Ennek kapcsán a fizikai bántalmazás mellett a segítő látóterébe kerülnek a bántalmazás egyéb formái: az érzelmi, a gazdasági, a szexuális bántalmazás. A segítő tovább tájékozódik: előbb Bancroft könyve kerül a kezébe: Lehet-e jó apa a bántalmazó?: a szerzők megvilágítják a bántalmazás értelmezése és megítélése, valamint a vonatkozó törvények és végrehajtásuk körüli ellentmondásokat. A segítő útja innen a stop.férfierőszak projekt férficsoportjához vezet: tudatosulnak benne a patriarkális családrendszer reflexei, szembesül azzal, hogy mit jelentett ez az ő életében, hová vezettek a férfierőszak megnyilvánulásai a szűkebb családi, rokonsági és a tágabb környezetében. Hányszor hallotta a segítő magyarázatként, hányszor hitte el, hogy az anyai aggódás, az anya „neurotikus magatartása” a gyökere a gyerek ilyen állapotának. Csak most kezdett ráébredni, hogy az anya fent jellemzett magatartása miként alakul ki. Még abban a szerencsés esetben is, ha az anya nem válik férfitársa bántalmazott áldozatává, a kultúránkban uralkodó patriarkális szemlélet és gyakorlat miatt a gyermekek, a család gondjainak megoldása az anyára hárul. A társával nem megosztható gondok megrendítik az anya biztonságérzetét, bizonytalanságot, szorongást szülnek. Ez vezet a túlzott aggodalmaskodáshoz.

 A  példákat még hosszan lehetne sorolni. A segítő előtt nyilvánvalóvá válik, hogy a csoport tagjainak fő közös jellemzője az áldozatiság és ebben a segítő saját maga is osztozik. A kérdés most már úgy vetődik fel, hogy hogyan lehet az áldozati létből kilépni, hogy lehet áldozatból nyertessé válni, különösen, mikor ennek az áldozatiságnak a kezdete, a gyermekkori sérülékenység jórészt a szülőkhöz kötődik. Ezek a tények és kérdések a segítő részéről is változtatásokat sürgetnek identitásával, önazonosságtudatával kapcsolatban.

4. A segítő munkával párhuzamosan folyó felépülési folyamat

A segítő érdeklődése a saját életeseményei, a családja története iránt új lendületet kap. A segítő új szemlélettel tekinti át életeseményeit, újabb adalékokra bukkan, változik az események megítélése. Így például a nagyapját ért és a család előtt titkolt vagy tabuként kezelt traumák és életesemények tükrében jobban megérti nagyapja zárkózottságát, ugyanakkor azt is fel kell dolgoznia, hogy saját magának, a segítőnek mint kisgyereknek a fontossága is háttérbe szorult, az ő kisgyerekkori szükségletei is csorbát szenvedtek. A segítő a fennmaradt iratokból, emlékezésekből utánanéz annak, hol volt az anyukája az ő első életévei alatt. Magyarázatot talál azokra a kiskora óta mindig benne élő, de gondosan elnyomott érzésekre, sejtésekre, hogy bizonyos emberek amúgy titkolt fontossága édesanyja számára megelőzte az ő természetes szükségleteinek fontosságát. A segítő most már az őt bizalmukba fogadó felhasználók gondjaival foglalkozva párhuzamosan saját gyászmunkáját is végzi, saját felépülésén is dolgozik.
A latin közmondás azt mondja: docendo discimus, azaz tanítva tanulunk. Mennyire illik ez a segítő tevékenységre is: segítve segítünk saját magunkon is.

5. A segítő végül szembesül a segítés mélyebb értelmével. Az ember nem létezhet egyedül. Sőt létezéséhez segítségre van szüksége. A segítő felméri a segítés kisebb és nagyobb köreit, azt, hogy kinek van szüksége, kinek van joga a segítségre? Kinek kötelessége a segítés? Így kap a segítés univerzális dimenziót.

A segítő és a csoporttagok Dante Isteni Színjátékához hasonlóan bejárják a gondok és a gondok által okozott átmenetileg megváltozott állapotok poklát. Az út során a segítő és a barátaivá váló felhasználók a közös felépülési folyamatban a purgatóriumon keresztül együtt eljuthatnak a felépülés  paradicsomába is, amikor képesek saját lábukra állni és életüket a saját értékeik és a saját érzelmeik szerint alakítani. A felépülés folyamatának, valamint a felépülés-történeteknek a szélesebb körű megismertetése hasznos tanulságul szolgálhat a gyerekeket kívánó fiatalok számára, hogy a gyermek várását és megszületését csodaként élhessék meg és jó segítőkként kísérhessék, óvhassák ezt a csodát további életútján, de sokat tanulhatnak ebből a nagyszülők, sőt a boldog dédszülők is unokáik és dédunokáik sorsát egyengetve.